A pipacsmező…
Az ember azt hiszi, látta már mindazt, amit a természet tartogat, aztán egyszerre csak ott terem előtte a vöröslő csoda. Néhány éve, mondhatni, minden évben megajándékoz az élet egy ilyen mesebeli tájjal. Nem is egy helyszín ez, inkább egy állapot, egy belső rend, mely engedi, hogy a szem, és a lélek befogadja a tiszta szépséget.
És aztán ott vannak ők is. Azok, akikkel megosztom az életem útját. A családom. A pillanat, melyben a pipacsok között állunk, nem csupán egy fénykép emlékét adja. Sokkal inkább egy mélyebb, megfoghatatlan bizonyosságot arról, hogy az időnek, mely könyörtelenül rohan, vannak ilyen megállíthatatlan, örökkévaló pillanatai. A pillanat mindig most van, s ebben a mostban rejlik a lét igazi puszta értelme.
